Álszentfazék

Azt mondja a mi miniszterelnökünk, hogy az aggasztó európai gazdasági helyzet miatt az országgyűlés tavaszi ülésszaka hosszabb lesz, július közepéig mindenképpen eltart.

Így, kijelentő módban.

Elmélázhatnánk most azon, hogy miért kell túlóráznia a diétának bármilyen gazdasági helyzetben. A törvényhozás, mint a neve is mutatja, törvényeket hoz. Nem is nagyon ideális esetben ez a tevékenység úgy néz ki, hogy a derék honatyák/anyák elméláznak azon, hogy milyen világban lenne jó élnie társadalomnak, amelyet képviselnek, majd legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint meghúzzák annak határait. Eddig és ne tovább! – mondják. A kormány pedig az adott keretek között teszi a dolgát. Az adott gazdasági helyzetben. A parlament nem egy operatív műveleti egység. Már csak mérete és működésének leglényege szerint sem! Ott kérem vitáznak, nézeteket ütköztetnek, nem gyorsreagálnak. Mit tehet a jeles intézmény mégoly aggasztó gazdasági helyzetben is? Hadat üzen a recessziónak? Gyorsan hoz még egy-két adótörvényt? A megfontolt gazdasági stratégia nagyobb dicsőségére?

A miniszterelnök által példaként említett jövő évi költségvetési sarokszámok elfogadása éppen nem indokolná a nyári ülésezést. Ha olyan kiszámíthatatlan az a fránya európai gazdasági helyzet (persze csak az!), akkor a legnagyobb hülyeség előrehozni ezt a döntést! Nem kellene inkább kivárni, amíg csak lehet, megnézni, hogy merre fordulnak a dolgok, és azután dönteni? Vagy a helyzet csak a többi butáknak kiszámíthatatlan, mi ki tudjuk számolni? Akkor meg megint hová ez a kapkodás?

Szóval, a falmelléki parasztvakítás minősített esetével állunk itten szemben. Arról van szó, hogy július 22-én ülésezik az EU pénzügyminisztereinek tanácsa, és többek között dönt arról is, hogy folytatja-e kicsi országunk ellen a túlzottdeficit-eljárást. Oda stréberkedünk a jövő évi számokkal (a kiszámíthatatlan helyzet számaival, ugye), bizonyítandó, hogy nagyon 3% alatt lesz a mi hiányunk. Nehogy már elvegyenek egy kis támogatást a gyarmatosítók, mert akkor igen nagy kakában leszünk, tekintettel arra, hogy a szabadságharcunk finanszírozásához nélkülözhetetlen ez a labancpénz.

De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy jobb helyeken a miniszterelnök nem utasítgatja a parlamentet. Mivel nem a főnöke neki. Olyannyira nem, hogy konkrétan a beosztottja. Azért  felelős a kormány, mert a parlament előtt kell felelnie. Bármilyen szomorú is ezt tudomásul venni, de a legkisebb DK-s vagy Jobbikos képviselő is  főnöke Orbán Viktornak, aki maga elé idézheti őt és számon kérheti rajta, hogy mit csinál és miért. És főleg magának hozza a működési szabályokat. Akkor ülésezik, amikor azt jónak látja. Aztán nekünk, választóknak, felel a tevékenységéért. A parlamentnek van kormánya és nem a kormánynak parlamentje.

A miniszterelnök kérheti a Tisztelt Házat, hogy ez meg az ekkor és akkor történjen. A T. Ház meg megfontolja a kérést és helyt ad néki, avagy elveti. A miniszterelnök meg megköszöni, avagy tudomásul veszi.

Természetesen biztos vagyok benne, hogy jelen esetben is elő lesz terjesztve az indítvány a megfelelő csatornán keresztül, és szavazás is lesz róla. Ugyanúgy azt is belátom, hogy a kormány fejének van (kell, hogy legyen) olyan hatalma, hogy egy ilyen ügyben keresztül tudja vinni az akaratát. De micsoda stílus ez? És a stílus – mint azt nem győzőm hangsúlyozni – maga a rendszer. És ez bizony a bösztöhő pártitkárok stílusa. Nem is annyira a nyolcvanas, inkább a hatvanas évekből. Közöltük az elvtársakkal a vezetőség döntését, annak szellemében tessenek eljárni, punktum!

Jobb helyeken a miniszterelnök bejelenti, hogy „azzal a kéréssel fordul a Házhoz”. Esetleg „indítványozza”. A frakcióülésről kifelé jövet még hozzáteheti, hogy támogatásra talált az indítványa (hogy mindenki értse: így lesz). De csak így egyszerűen, hogy eddig tart és kész, már  a szavazás előtt tutti, csak mert ő mondta…  Ilyen ordas parasztságot azért kevés helyen hagynak szó nélkül. Főleg, hogy most következik a megaláztatás poharának fenékig ürítése, mikor is oda nyilatkozik finomságáról elhíresült vezetőnk, hogy kérte (még jó, hogy ezt azért csak kérte!) a képviselőket: most ne a nyári szabadságon törjék a fejüket.

Mint a tanító bácsi a felelőtlen, hülye nebulókat! Most még csak kér, de ha rendetlenkednek, némelyik hangadót el is veri!

Jobb helyeken ilyen pökhendi, arrogáns stílussal nem lehet valakiből miniszterelnök. Azon egyszerű oknál fogva, hogy már sokkal-sokkal  alacsonyabb szinten elmagyarázzák neki , hogy kinek parancsolgathat. Merthogy egy gerinccel bíró polgár az ilyesmit nem nyeli le, főleg nem az alkalmazottjától! Aztán a szépreményű ifjú vagy nagyon gyorsan és nagyon radikálisan változtat a stílusán, vagy a Felcsúti Ruhakészítő BT. műszakvezetőjeként kamatoztathatja képességeit. Odáig is csak azért emelkedhet fel, mert pökhendi paprikajancsi ugyan, de kétségen kívül igen tehetséges, kár lenne hagyni teljesen elveszni, csak húzza meg magát.

Úgy látszik, a Lajtától keletre viszont nem bántja a társadalom stílusérzékét az ilyesmi.

Ezért van az, hogy jobb helyeken a polgárnak felelős kormánya van, felénk meg a cselédnek ura.

Az anyák napja kétségtelenül a legszélesebb célcsoporttal bíró ünnepünk. Vessük össze például a naptárban hozzá legközelebb található munka ünnepével. Munkája, ugye, nincs mindenkinek, sőt sokaknak nem is volt. Az anyáról ugyanez nem mondható el. Tegyük hozzá mindehhez, hogy még messze nem értük el lehetőségeink határát az ünnepelti bázis kiterjesztésében!

Ott vannak mindjárt az apák! Az anyává válás folyamatának nélkülözhetetlen közreműködői ők, egy kis ünneplés nekik is kijár, vagy máshogyan fogalmazva: ezen a jeles vasárnapon inkluzíve az apákat is ünnepeljük. Nem túlzás talán, ha 25 %-ot követelnek az anyák napjából.  „Minden apa negyedrészben anya!” Ezzel a szlogennel átfogó mozgalom is indulhatna.

Aztán a gyerekek. Ők is hozzátették a dologhoz a magukét. Senki sem várhat anyák napi köszöntést, ha nincs gyereke! Nekik is jár legalább 25%.

Az eddigi gondolatmenetből legalább két következtetés levonható.

Egyrészt, mindmáig túlhangsúlyoztuk az anyák szerepét az  anyaságban. Az anya csak 50 %-a önmagának. Csak félanya! Ideje, hogy a másik fél is öntudatára ébredjen!

Másrészt, ezen a vasárnapon gyakorlatilag az egész emberiség egybeforrhat az ünnepeltség boldog tudatában. Hiszen, lássuk be, egészen kevesen időznek planétánkon, akik az Anya, Apa és Gyermek halmazok egyikének sem elemei.

Most, hogy ezt a problémakört sikerült szilárd elvi nyugvópontra helyezni, már csak egyetlen kérdés vár megoldásra. Mi legyen a béranyákkal? Őket mikor ünnepeljük? Anyák napján vagy a munka ünnepén?

Balog Zoltán váltja a Nemzeti Erőforrás Minisztérium élén a leköszönő Réthelyi Miklóst. Hogy mit várhatunk az új minisztertől, azt a legegyszerűbben úgy jósolhatjuk meg, ha extrapoláljuk eddigi kormányzati tevékenységét. Nevezett volt ugyanis mindmostanáig a stratégiai jelentőségű felzárkóztatási államtitkárság vezetője. (Sikerekben gazdag EU elnökségünk legszebb ékköve az egységes romastratégia.) A jeles államtitkár erősége minden bizonnyal a távlatos stratégiai tervezés, mivel az elmúlt két évben – egy fél kormányzati ciklus –nem untatta a társadalmat konkrétumokkal. Hirtelen csak egyet tudok felidézni, ezt is csak a sajtó segítségével; a kormány és az Országos Cigány Önkormányzat közötti megállapodást, melynek keretében az előbbi vállalja, hogy 2015-ig 27,5 milliárdot áldoz a roma felzárkóztatásra.

Tehát, némi egyszerűsítéssel: 3 év alatt 27,5 milliárd.

Az összeg nagyságát érzékeltetendő végezzünk el egy egyszerű számítást. A szakértők szerint hazánkban alsó hangon is van 1,5 millió kutya. Ezekre az önkormányzatok fejenként kivethetnek 6000 Ft. ebadót (Némelyik jószág adómenetes, némelyikre viszont több az adó, számoljunk egyszerűen az alapösszeggel. ) Ez 1,5 millió * 6000 Ft. = 9 milliárd Ft.

Tehát, némi egyszerűsítéssel, 2015-ig: 3 év alatt 27 milliárd.

Megint csak a hírek szerint, az önkormányzatokat hidegen hagyja ez a lehetőség. Ennyi pénz nem éri meg a macerát.

Szóval az a nagy, keresztény szívünk, ami folyton csak az elesettekért dobog, meg a bőkezűségünk, amivel csak felzárkóztatunk és felzárkóztatunk, az tesz bennünket tönkre!

Reméljük, az új miniszter nem hagyja majd, hogy nemzeti erőnk forrása méltatlan ügyek ingoványában szivárogjon el!

Vajon milyen titkos szándék vezérelte a Könyvfesztivál szervezőit, amikor e jeles eseményt az idén egy olyan hétvégére tervezték, amikor a szombat munkanap? Feltéve, hogy a rendezvény által megcélozni vágyott közönség nem kizárólag az állástalan bölcsészek köréből verbuválódik, egy másik - szabadnapokkal bőségesebben megáldott - időpont esetleg lendíthetett volna az üzletmeneten

Tudom én, hogy ez a szombat sokaknak azért nem egészen "olyan" munkanap. Azt is tudom, hogy szombaton egészen este nyolcig nyitva tartanak. Szóval, igen, aki nagyon akar, az oda tud érni.

Ez teljesen elégséges magyarázat. Feltéve, hogy a rendezvény, az írók, ítészek, irodalmárok, az ő tanítványaik, fanatikus és/vagy sznob rajongóik belterjes bulija. Ebben az esetben a magunkfajta outsider érdeklődő nemhogy kívánatos vendég, de egyenesen akadálya a bennfentesek zavartalan kölcsönös orális körbe-kielégítésének.

Ha ez még sincs így, akkor viszont ez az érvelés kevés! Ha elfogadjuk azt a definíciót, hogy a könyves szakma iparosai alapvetően a szakmán kívüliek (ún. olvasók) számára állítják elő termékeiket, akkor az a mondás, hogy "odaérsz, ha nagyon akarsz" - eufemisztikusan fogalmazva is - kevéssé piacbarát. Mert én nem akarom ezt nagyon, nem tartozik a munkaköri kötelességeim közé. Nekem ez szórakozás, élvezet, a lélek fényűzése, delikát, akkor csinálom, amikor úri kedvem úgy tartja. Az úri kedvemet viszont könnyű elvenni. Esetleg elég annyi, hogy egész nap a dolgomat tettem - reszeltem, kalapáltam, vályogot vetettem, ástam - és estére kelve már fáradt vagyok, hogy elbumlizzak a fesztiválra. Esetleg keveslem az időt. Mert sétálgatni akarok a standok között; belelapozni a könyvekbe: hosszan hezitálni, hogy vágyaim halmazából mit kell fájó szívvel kirakni, hogy a maradék egyezzen lehetőségeim halmazával; belehallgatni a beszélgetésekbe, szóba elegyedni rég látott ismerősökkel stb. És lehet, hogy hattól nyolcig ezt nem lehet szépen megcsinálni. Akkor meg inkább nem csinálom sehogy! Pancsolni sem megyek a versenyuszodába. Nekem nem fontos, hogy mikor érem el a túlsó partot, nem múlik ezen a szponzori szerződésem. Én fizetek a fürdőgatyámért, nem a fürdőgatyám fizet nekem. Tessék olyan feredőt csinálni, ahol jól kipancsolhatom magam, különben nem megyek. Reggel 6-tól meg ússzon a Gyurta!

Persze, így is lesznek sokan, akik elmennek. Lehet, hogy a különbség most nem is érzékelhető. De az ilyen lazaság előbb-utóbb visszaüt. Ugyanis ez már nem is az első eset. A 2008-as Könyvfesztivált is így sikerült belőni. Öt év alatt kettő, az 40 %! Ennyivel választást lehet nyerni! Ha a könyves szakma hosszú távra tervez, érdemes tanulni a jobbtól. Figyeljék meg a katolikus egyházat! Alapvetően ők is egy könyvvel házalnak és már évezredek óta a piacon vannak. Ha népszerűségük nem is töretlen, de még mindig jelentős. De nem is fordult még elő, hogy a húsvét hétfő keddre esett és ezért nagyszombaton dolgozni kellett. Amikor náluk buli van, akkor garantált, hogy a célközönség figyelmét semmi sem vonja el. Aki akarja, az zavartalanul szentelheti idejét a könyvnek. És így sem akarják olyan sokan, pedig ott a rendszeres látogatóknak igen nagy bónusz van beígérve! Ezzel nehéz lesz versenyezni, könyves barátaim! A két örök élet ötlete már foglalt!

Tudom én, hogy mostanában minden felelős honpolgár tudományos minősítő rendszerünk műhelytitkaival van elfoglalva. Lehet-e a fénymásoló doktor? Ezzel a kínzó kérdéssel fekszik-kel a magyar társadalom apraja-nagyja. Kis fénymásoló, kisdoktor; nagy fénymásoló, nagydoktor. Akinek nyomdája van: az a kandidátus. A szó – mint ez bizonyára köztudott – a francia „candide”-ból ered, minek jelentése: jámbor. Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta – írta Arany János, pedig ő, mint az MTA titkára, már csak tudta.

Jutott eszembe nékem is számtalan szebbnél szebb gondolat, főleg az, hogy az idő nem is állni, inkább visszafelé haladni látszék, most mégis engedtessék meg kitörnöm az elnöki körből. Produkál ez a lángoktól ölelt kicsi hon nap mint nap olyan említésre méltó, paradigmatikus jelenségeket, amelyeket kár lenne szó nélkül hagyni.

A minap például sajnálatosan visszhangtalan maradt az a hír, hogy elkészült a vádirat Hagyó Miklós és bűntársai ügyében. Nos igen, bizony már túl vagyunk 2012 márciusának idusán, sokan talán már nem is emlékeznek a decens főpolgármester-helyettes viselt dolgaira és letartóztatására.  Utóbbi rendkívül képernyő-barát akció keretében történt, az már biztos. Tele is volt vele az összes híradó, ahogy az új országgyűlés eskütételének befejeztével, a mentelmi jog elmúltával, üstöllést akcióba lendült a hatóság. Örült a lelkünk, hogy a mieink is tisztára olyanok, mint az efbéi. Megvan az vizualice, ahogy az operatív irányító rádión (táska+Kossuth) követi a diétai eseményeket, s a döntő pillanatban megadja a jelt. Kovács különleges tizedes beront a Hagyó-villába, elemlámpás pisztolyát maga előtt tartva körbefordul, elismerő pillantást vet az elmosogatott edényekre, és így kiált: - A konyha tiszta! (Mindeközben ez az ügyes közeg egyetlen bajtársát sem terítette le!) Láthatta ország-világ: a finn Nokia dobozra rendőrségünk rögvest ugor. Az ügy nem tűr halasztást, éreztük ezt mindannyian.

A vitézi roham közelgő második évfordulóján csöppnyi üröm az emlékezés édes italában, hogy a halaszthatatlan ügy még csak most jutott el a vádemelésig. Mindazoknak, akik legyintenek erre az akadékoskodásra, mondván: mi az a két esztendő ezeréves államiságunk fényébe, hamar munka ritkán jó stb.; ajánlanám szíves figyelmükbe, hogy ez még csak a vádirat! Hol vagyunk még az ítélettől! Pláne a jogerőstől! Azt mi, akik túl vagyunk első ifjúságunk hamvas korszakán, már nem érjük meg hajasan.

No már most, képzeljük el (ví hev ö drím), hogy egy olyan országban élünk, ahol a bűnnek üldözői gyerekes bohóckodás helyett a dolgukat végzik. A mentelmi jog megszűnését követő munkanap reggelén megisszák a kávéjukat, majd – szigorúan betartva a közúti helyváltoztatás szabályait, nem zavarva dolguk után járó polgártársaikat – elközlekednek H. Miklós gyanúsított lakhelyére és azzal a baráti kéréssel fordulnak őhozzá: ugyan fáradjon már velük a szorgos munkájuk végzésének helyére, mert lenne itt néhány tisztázandó fennforgás. A szórakoztatóipari betétek elmaradásáért cserébe viszont az évfordulón a jogerős ítélet apropóján csendülnének össze a pezsgőspoharak. Ugye, hogy ki lehetne bírni?

Jelen helyzetben viszont könnyen előfordulhat az, ami Hunvald esetében, hogy a kiszabott ítélet kevesebb lesz, mint az előzetesben töltött idő. Aztán a végén még az állam fizethet neki, és a követelés – lássuk be – teljesen jogos lesz. A töketlenkedésnek ára van!

Bizony, nem Plagi bácsi itt az egyetlen alkalmatlan ember a posztján. Sőt, ő az egyetlen alkalmas! Tökéletesen reprezentál bennünket, mondhatni: benne kulminálódik jelenkori társadalmunk kvinteszenciája. Ő a csepp és mi a tenger. Egy csepp doktor.

A Forma-1 aktuális futamának közvetítése vasárnap délután kettő órakor kezdődik, pontosan ekkor indul útjára a képernyőn a felvezető kör.

Ez  a nyugati civilizáció egyik olyan sarokköve, pillére, tartóoszlopa amelyet csak olyankor mozdítunk ki a helyéről, ha a fizika törvényei kényszerítenek rá. Konkrétan az időeltolódás ez a fizikai törvény, de még neki is alaposan a markába kell köpnie. Ha a futam a mi időzónánkba kerül megrendezésre, akkor semmi gond. Ha itteni idő szerint délután kettő előtt zajlik, akkor a közvetítés ismétlése kezdődik délután kettőkor. Az egyetlen problémás eset az, ha a mi időszámításunk szerinti délután kettő után lehet csak lebonyolítani a versenyt. Ilyenkor felülkerekedhet az Égi Mechanika , de ekkor sem adjuk olcsón a bőrünket (lásd: éjszakai futam).

Ennek az alapténynek a jelentőségéről – különös tekintettel a technikai haladás fellendítésében, a női emancipáció előmozdításában és a munkaerő bővített újratermelésében betöltött szerepére – magam is voltam bátor megemlékezni egy korábbi dolgozatomban.

Ma délután kettőkor bekapcsoltam a tévémet – miután egész nap gondosan kerültem mindazon hírforrásokat, ahonnan esetleg akaratom ellenére megtudhatnám az eredményt, miután hosszú utazást szerveztem úgy, hogy időben hazaérjek -, szóval bekapcsoltam a tévémet, hogy a felvezető kör alatt kényelembe helyezkedve zavartalanul nézhessem meg a legizgalmasabb részt, a rajtot, és azt látom, hogy a közvetítést a 15. körnél tart.

Mint az köztudomású, a Forma-1 közvetítési jogát megvásárolta a királyi televízió (a Nemzeti EgyüttMűködés TeleVíziója, röviden: NEM TV). Ez az intézmény intenzív totalitással mutatja meg mindazt, ami miatt képtelenek vagyunk kimászni Európa segglukából. Természetesen ezt is elkúrták (igen, itt az összehasonlítási alap minimum az öszödi beszéd!). Az intézményben kulmináló szellemi potenciál képtelen arra, hogy 14:00-kor megnyomja a Play gombot.

Mindezek után a közvetítés színvonaláról már nem is érdemes beszélni. Amikor a befutó után a nagyszerű közszolgálati szakkommentátor  szájából elhangzott, hogy Buttonnak most biztosan sírhatnékja van, akkor Wéber Gábor hangjából kihallatszott, hogy ő viszont sír, visszasírja Czollner Gyulát. És nem volt egyedül. Ehhez képest Gyulánk egy budhista bölcs és egy autósportra szakosodott orákulum nászának gyümölcsére hajazott. Most látjuk csak milyen óriás volt ő! Ő tudta, hogy nem jégtáncot közvetít sírdogálással az eredményhirdetéskor. És ez a tudás láthatóan behozhatatlan előnyt biztosít számára.

A sötét mélység.

Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy a csóró kereskedelmi tévék itthonról közvetítették a futamokat, különösen a tengerentúliakat. Ehhez most már adott is a technika. A gazdag köztévé viszont kiküldte az ő riportereit Ausztráliába. Mindjárt kettőt! Biztosan, hogy ne féljenek egyedül ott a messzi idegenben. Pénz nem számít! Sőt: pénz a legkevesebb! Elvégre a közszolgák közérzete közügy! Ott nem garasoskodhatunk!

Mindennek hozadékaként megtudhattuk, hogy Massa testbeszéde a boxutcában a teljes szétesettséget mutatja.

Jólneveltségem tiltja, hogy szavakba öntsem, mit mutatott ebben a pillanatban az én testbeszédem.

A tegnapi szlovákiai választásokon ismét nem jutott be az ottani parlamentbe a Magyar Koalíció Pártja. Mint ahogy a Slota féle (SNS) sem. Kínálkozik a kínos párhuzam: a szélsőségek maradtak hoppon, de ne legyünk igazságtalanok, ez félremagyarázat. A két fiaskó okai egészen különbözők lehetnek, sőt valószínűsíthetően azok is.

A Slota-féle csapat kudarcát most talán hagyjuk is, koncentráljunk az MKP ismételt pofáresésére és próbáljunk meg valamilyen árnyaltabb magyarázatok elképzelni!

Például azt, hogy a felvidéki magyarok egy jelentős része megértette, miről szól az állam, és miről a nemzet. Ez első arról, hogy a munkaidőben produkált hozzáadott érték mekkora részét fizetem be adóba, kinek, hogyan és mire. A második pedig arról, hogy munka után, hazafelé menet, mit dúdolok magamban (éjjel, mikor bársony nesz inog, és szellőzködő lágy melegben tapsikolnak a jázminok). És ha a hatalom nem hallgatja le az én dudorászásomat, nem gyűjti azt kartotékba (miközben nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg), és úgy általában a társadalom békén hagy ilyen irányú tevékenységeim közepette, akkor a szavazófülkében a tollat fogó kezemet irányító erők közül nem a népnemzeti lesz a legmeghatározóbb. A zászlólengetésen túl valami mást is kell virítania annak, aki a támogatásomra pályázik. És lehet, hogy az MKP abban a másban maradt alul. Esetleg, pont azért, mert a fene nagy zászlólengetés miatt másra már nem is maradt energiája.
És látá a felvidéki polgár, hogy az ő zászlólengetőinek barátai erős hatalomhoz jutottak ott, ahol az ő nemzettestvérei képzik a többséget, és csináltak ők ott sajátos államot, ami nem jó. Mert lássuk be, egy picit távolabbról nézve – ahonnan az összhatást nem fedi el a pofánkba nyomott rögvaló – bizony szánalmas egy ország lehetünk! És gondolhatja a felvidéki polgár, hogy az jó, hogy egy nemzethez tartozik velünk, de az is jó, hogy külön államhoz!

Intermezzo:Ettől ő még mélyen megélheti a magyarságát! Hogy egy példával támasszam alá:  Egy San Francisco-i kínai is mélyen megélheti a kínaiságát, de ettől még nem szeretne a jelenlegi Kína polgára lenni. Köszöni, jó neki San Francisco-ban. És mi, ugye, megértjük őt.

Szóval, Piszkos Fred barátsága nem jó ómen a népszerűség alakulására nézve. Különösen annak nem, akinek Piszkos Fred nagyon a barátja! És itt értünk el egy másik lehetséges magyarázathoz.

A felvidéki – és a romániai – magyaroknak van pártjuk. Megcsinálták, összehozták, szavaztak rá, bejuttatták a parlamentbe, időnként még a kormányba is. Az övék. Biztosan nem tökéletes képződmény, számos, akár súlyos, hibája és fogyatékossága lehet, de akkor is az övék. És lehet, hogy nem szeretik, ha jön valaki kívülálló – nem csak a FIDESZ, hanem úgy általában -, akinek alapvetően ehhez semmi köze, és beledumál, hogy merre, hány lépés. Főleg, ha nagyon beledumál! És ha akad egy csapat – legyen bár mégoly nemes szándékoktól is vezérelve -, aki a nevet, a pártot hajlandó a Nagy Testvér irányítása alá rendelni, akkor ők a támogatásukkal megkeresnek egy másik nevet és pártot. Egy olyat, amellyel szemben bizonyára számos jogos és súlyos kifogással lehet élni, de akkor is az övék!

Hogy ismét egy példával illusztráljam ezt a második lehetőséget; tegyük fel, hogy a szomszédommal nagyban egyetértünk a gyermeknevelésről vallott elvek tekintetében. Mégsem szeretném, ha a átjárna hozzánk a szomszéd in concreto belepofázni, hogy mit szabad a pulyámnak és mit nem. Valószínűleg elküldeném a francba haza, hogy a saját nyikhaj kölyke ügyében intézkedjen.
És erősen elhidegülne a viszonyunk.
Pedig akár jóban is lehettünk volna!

Azt írja Vén Muskétás bloggertárs érdekfeszítő eszmefuttatásában:

„A szerelemről Platón, illetve a reneszánsz neoplatonisták – Marsiglio Ficinó, Pico della Mirandola és a többiek – nálunk mérhetetlenül többet tudtak,”

Ez azért egy nagyon kemény állítás több okból is.

Egyrészt, a filozófus nem „tud”. Töpreng, esetleg vélekedik, megvilágításba helyez, megközelítést javasol, szempontokat vet föl, meg ilyesmi, de tudni, nem tud. Ez következik a filozófia leglényegéből. Ha Platón bármilyen filozófiai igazságot „tudott” volna, akkor arról többé nem lehetne filozofálni. Hiszen tudjuk!

Persze, én is tudom, hogy az ókori bölcselők nem csak szigorúan vett filozófiai kérdésekkel foglalkoztak, hanem  pl. matematikával is, ahol már igenis lehet „tudni”. Csakhogy a szerelem az nem ilyen más. Arról bizony tudni nem, csak filozofálni lehet.

Az persze mondhatjuk, hogy Platón lényegesen összetettebb megközelítést alkalmazott e kérdés kapcsán, mint, mondjuk, tesszük azt mi mostanság, de ez a kijelentés is több sebből vérzik. Mert, ki az a mi? Másrészt, az összetett megközelítés nem önérték. A középkorban is lényegesen összetettebb megközelítést alkalmaztak az égés jelenségével kapcsolatban (vö. flogiszton-elmélet), mint tesszük azt mi manapság, és az ettől még csak egy fontos (és kétségtelenül hasznos) melléfogás volt.

Ráadásul – és itt érünk a másrészthez -, ahogy maga az idézett szerző írja nagyon okosan egy korábbi bejegyzésében:

„Ha a szerelem fogalmát definiálni akarjuk, részben ilyesféle nehézségekkel találjuk magunkat szembe, részben pedig még sokkal komiszabbakkal. Először is azzal, hogy minden ember kizárólag saját tapasztalatai fényében képes értelmezni a szerelmet.

Ez látszólag magától értetődő, de mégis komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, egyáltalán lehetséges-e definiálni a szerelmet úgy, hogy az minden embertársunk minden szerelmi tapasztalatára nézve érvényes legyen.”

Bizony, bizony. Tehát, Platón (és mindenki, aki e kérdéskörben megnyilvánult) egy olyan dologról elmélkedett, amiről – szükségszerűen – csak a saját tapasztalatait ismerhette. Még azt sem tudhatta, hogy rajta kívül bárki másban előfordul-e ez a lelki entitás, avagy csak valami más, ami hasonló tünetekkel jár.

Tudni az elektron töltését tudjuk, a nehézségi gyorsulás értékét egy adott pontban, vagy a háromszög belső szögeinek összegét (az euklideszi geometriában). A szerelem nem tartozik a tudható dolgok halmazába.

Gondolatmenetem illusztrálására álljon itt az Arisztotelészről szóló híres anekdota. Nevezett volt ugyebár Platón legjobb tanítványa, aki első kézből kapta a mester minden "tudását". Aztán vén fejjel annyira belehabarodott Phyllisbe, Nagy Sándor szépséges kedvesébe, hogy még azt is megengedte neki, hogy az zablát tegyen a szájába, s a hátán lovagoljon, így hozva magát szerfelett nevetséges helyzetbe.

Nagy túrót tudtak ők! Pont annyit, mint azóta bárki, mint például mi, itt és most.

Címzett: zsűri (das Zsűri)
Berlin, Filmfesztivál, félemelet balra

Feladó: Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (a magyar KIM)

Figyeljél, te kedves zsűri!

Most itt a KIM ÍR SZENvtelen levelet neked, osszad szét a sajtótájékoztatón, tegyed rá minden székre, hogy ott legyen a seggek alatt kéznél!

Amit ez a Flige, Filge, szóval ez az F. Benedek filmileg forgatott, az csak a fickó fikciója. Nálunk nincs cigánygyilkosság, és az se ilyen! Ezt a Szijjártó is bármikor megmondja neked, pedig ő a Személyes Szóvivő, róla hallgatja a rádiót a világ szeme. A film nem volt egyeztetve az Országos Rendőrfőkapitány  Szóvivőjével sem, és folyamatban lévő ügyről (ami nincs is) nem is lehet filmet csinálni. Ez csak egy lejárató akció! És fikció.

Legközelebb ha a vacak díjadat kiosztod, olyan filmekre figyeljél, mint „ A Vezér tölti a kolbászt a kerítésfonóknak”, vagy a „Tej és méz termelése a Nemzeti Együttműködés Rendszerében”. Azok mutatják a honi rögvaló lényegét, nem az ilyen gyilkosos. Ami fikció.

Egyébként, meg Amerikában verik a négereket. És akkor a nálatok titokban tömeggyilkoló norvég neonácikról már szót sem ejtek, mert nem akarlak az egész világ előtt megszégyeníteni, csak kiosztom neked ezt a sallert, hogy tanuljál belőle. A Nemzeti Egység Kormányának Főfilmállamtitkára már intézkedett, hogy legjobb alkotóink mutassák meg szorgos nemzetünknek a hanyatló nyugat visszataszító végvonaglását. Az lesz ám a film, nem holmi fikció! Csupa derék szakember forgatja, csak még nem jöttek rá, hogy lehet neki hangot is csinálni. De ismered a magyar leleményt ! Megoldjuk, és akkor neked annyi!

Aztán még annyit, hogy a Professzorok Batthyány Köre egységesen oda nyilatkozott, hogy Ezüst Medve nincs is. Ami ezüst, az a róka. A róka meg ravaszdi, sompolygó liberálbolsi állat! Gondolom, értve vagyok!

Ami azt illeti, Arany Medve sincs!  A Professzorok Batthyány Köre aranyból csak az eret ismeri. Az irodalmi tagozatuk dokumentumokkal is alá tudja támasztani szakvéleményét, idézve a híres verset – Arany:Értől az Óceánig. Ez pedig így már tény, nem holmi légből koholt állítmány, azaz fikció. We are eine Kultorvirtschaft! Verstest Du wohin wieviel Uhr ist?!

Ezt tehát jól elkúrtad, te kedves zsűri, de még nincs veszve minden. Tanuljál a jobbtól! Visszamenőleges hatállyal adjad másnak a díjat. Ajánlom szíves figyelmedbe a „Közmunkás szerényen de biztosan megél 47 ezer forintból” című jeles opuszt. Annak majd tapsolhattok! Csak aztán ütemes legyen ám az a taps, mert mi úgy szeretjük!

Kiváló tisztelettel,
A Magyar Kultúra Nagykövete

Következzék itt néhány rendhagyó gondolat köztársaságunk első elnökének, Göncz Árpádnak 90. születésnapja alkalmából. A gondolatok többsége bizony tiszteletlen lesz. Sőt! Nem is lesz sok közük az ünnepelthez.

A félreértések elkerülése végett előre kell bocsátanom: a magam részéről nagy tisztelője vagyok Árpi bácsinak.
Szerencsénk van nekünk ezekkel az Árpádokkal!
Nem is az számít, amit tett (vagy éppen nem tett), hanem, ahogy. A stílus maga az ember! Státusférfiak esetében bátran kimondhatjuk – amit a blog mottójában szerénységem nem győz hangsúlyozni: a stílus maga a rendszer!

Intermezzo: Azoknak, akik ezt nevetséges túlzásnak vélik, hirdetve fennen: csak az eredmény számít, egy példával érzékeltetném, tévedésük nagyságát. Veszélyes csatába lehet küldeni a katonákat Vorosilov marsall módszerével, mikor is a rohamozókat komisszárok követték töltött gépfegyverrel és a meghátrálókat irgalmatlanul lelőtték, és Lee tábornok módszerével is, aki ezekkel a szavakkal fordult a tisztjeihez a halálos attak előtt: - Uraim, keljünk át a folyón a fák közé!
Van azért különbség!
Az eredményközpontúak bizonyára felvetik, hogy Vorosilov győztes, Lee viszont vesztes volt. Ez igaz, csakhogy, Vorosilov a Szovjetunióban volt győztes, Lee viszont az USA-ban vesztes.
Melyiket választanád, Nyájas Olvasó?
Véletlen lenne?

Mondjuk ki azonban azt is bátran, az a tisztelet és nosztalgia amely sokunkban felhorgad Göncz Árpád neve hallatán, csak részben az ő érdeme. Ebből a szempontból a Történelem nagyon a kezére játszott. ( A mi legnagyobb bánatunkra és kárunkra! ) Mert a honi közélet Gyurcsány-Orbán-mélyföldjéről felpillantva az egykori Antall-Göncz párviadal a gigászok csatájának tűnik. Hősök, félistenek mérkőzésének! Akkor elgondolni sem tudtuk volna – bármelyik oldal bírta is a szimpátiánkat -,hogy ilyen áhítattal fogunk visszatekinteni az Istenek Alkonyára.
Gondoljunk csak bele; Antall József volt az a miniszterelnök, aki nem engedte a kormányába Torgyán Józsefet! Az államfő szerepében Schmitt Pál; no nem, ez hagymázas rémálmainkban sem merült föl. Úgy gondoltuk, ezekbe a mélységekbe már a mérőón sem süllyed. Próbáljuk meg elképzelni, hogy két olyan férfiú ví a közélet pástján, aki a maga emberségéből is valaki! Nem csak az minősíti, hogy pártszékházak sötét lépcsőfordulóján hogyan ért szót a Puch Lacival vagy a Simicska Lalival! Nehéz, tudom, de higgyük el, hogy nem csak a legendák ködében létezik ez az ország. Nem van, de volt!

Árpi bának pedig megadatott az idő, hogy legendává váljék. A legendás idők szereplője idővel legenda lesz, ez már csak így van. Mivel pedig a mostani államfő csak árnyéka az elődnek - ennek folyományaként az államfői szék is főleg csak árnyékszék - az előd Nagy Előddé válik
Ezzel együtt magam is úgy vélem, szerencsénk volt, hogy egy évtizedig Göncz Árpád volt az államfőnk.
A hanyatlást mi sem érzékelteti jobban, mint ez a születésnapi ünneplés.

A jóizlés, a stílus, az elegancia minimumával megáldott országban egy kétszeres exállamfő 90. születésnapi buliját a Parlament kupolatermében tarják, ahol regnáló méltóságaink hajtanak fejet és átadnak valami egészen übermagas kitüntetést az ünnepeltnek. (Mondjuk, regnáló méltóságaink sorában Plagi bácsi a szánalmas bohózat irányába hajlította volna el az ünnepség összképét, de egy a jóízlés, a stílus, az elegancia minimumával megáldott országban Schmitt Pál nem lehetne regnáló méltóság.) És visszaemlékezések, köszöntések, interjúk és életmű-bemutatások vannak a köztévében. Stb.

De ha már ez mind nincs, akkor muszáj mindjárt a hatalomból éppen kiszorultak ízléstelenségét is demonstrálni?
Mert lehet magvas gondolatokkal és tiszteletadással teli laudációkat publikálni a sajtóban (mint tette ezt TGM), lehet méltóságteljes nyilvános főhajtást szervezni; de ilyen szánalmas sündörgést a kerítés mellett, ilyet nem lehet.
És miért van az, hogy közéleti szereplő e honban soha nem veszi észre, hogy vannak helyek és alkalmak, ahol neki nem kell ott lenni. Vannak pillanatok, amikor az egyetlen elfogadható magatartás a diszkrét távolmaradás.
A Kommunista Ifjúsági Szövetség Központ Bizottságának egykori tagja ne tolakodjon be az '56-os elítélt születésnapi bulijára! Tegyen közzé új pártja egy nyilatkozatot, amelyben méltatja, hogy az ünnepelt milyen elévülhetetlen érdemeket szerzett annak a demokráciának a meghonosításában. amely demokráciát immár ők is oly fontosnak tartják.
Immár.
Mert úgy van az rendjén, hogy senkit ne zaklassanak, a közügyektől el ne tilthassanak, ha bíró tisztességes eljárásban el nem ítélte.
Mert tudom én, hogy a komcsizás, az utódpártozás csak aljas néphülyítés, amit mindközönségesen úgy lehet összefoglalni: - Figyeld az előző tolvajt, hagy lopjak én nyugodtan!
De nem kell mindenhol megjelenni, csak mert nem visz el bennünket a rendőr!
Gyurcsány Ferenc Göncz Árpád születésnapján pontosan olyan gusztusos jelenség, mint Pozsgai Imre és Szűrös Mátyás Orbán Viktor évértékelőjén.

Aztán ez a szánalmas danászás! Haggyá má a rózsáddal békén! Akarjá má valami más lenni! Hát nem unjátok még? Ennél még az is ötletesebb lenne, ha a Gyűrűk Ura filmzenéjéből játszanak be részleteket! Sőt, mélyértelműségben is felvenné a versenyt ezzel a kis pol-beat örökzölddel.
Egyáltalán, ez nem az ünnepelt stílusa! Ő az előző generáció tagja, nem annak, amelyik nagynak nevezi önmagát. (Az egyébként sokat elárul egy generáció intellektuális és morális színvonaláról, hogy enenmagát nevezi nagynak) Nem a Táncdalfesztiválok idején pelyhedzett a bajsza. Neki nem a lemezét zúzták be, nem a fővárosi koncertezéstől tiltották el, hanem halálra ítélték! Húsz évvel korábban. Más kor, más viszonyok, más jelképek.
El tudjuk képzelni, ahogy öngyújtót lóbálva csápol az első sorban az Illés koncerten és belebőgi a puha diktatúra nagy magyar éjszakájába: Ha én rózsa volnék?
Ugyan, kérem, egy kis jóizlés!

Bródy Jánosnak meg igazán szólhatna valamelyik jóakarója, hogy kezd kínossá válni a közéleti pengetése. Kár egy ilyen szép életművet porig alázni. Ezek csak kihasználnak, Jancsi, aztán ha sokat vagy velük, lehúznak a saját szintjükre. Egyébként is lassan el kellene gondolkodnod, hogy mi lenne, ha én uncsi volnék?

A MALÉV csődben, a BKV csődközelben, a MÁV helyzete aggasztó, hajózás emberemlékezet óta nincs. A benzin ára az egekben, az utak állapot katasztrofális.

A konklúzió (köz)kézen fekszik: ez a közlekedés dolog nem a mi műfajunk. A magyar ember maradni szeret. Nemzetkarakterológiailag indetermináltak vagyunk a haladásra nézvést.

Már Jókai megmondta szűk másfél évszázaddal ezelött:

„Eppur si mouve!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábávak a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig  kiterítve fekszik; az egész mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.”

Mit mondjunk - meg is látszik!

Szemmel láthatóan népünk pásztorai is úgy gondolják, hogy ezt a mozgás dolgot nem is kellene erőltetni! Jó nekik, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre, s néha már el is feledik, hogy a nyáj, amit őriznek, a másé. Mind nyáj másé. Mind nyáj unké.

Ha már állunk, álljunk pozitívan! Hozzá.

Mint a címben is jeleztük, van mitől büszkén dagadni a honfiúi kebelnek. Árpádsávos-nagymagyarországos matricát az összes dugóban álló autóra, kigyulladt buszra, koszos vonatra, földön szárnyaló repülőre! Mutassuk meg a világnak, kik is vagyunk!

Egyetlen igazán szomorú következménye van a MALÉV körüli havariának. Nem lesz a nemzetnek több Hingyi Beatrixa. Emlékszünk még? Ő volt Torgyán miniszter menye, ki sok iskolájával (érettségi) lett a MALÉV felügyelőbizottságának tagja. Mivel „légügyi dinasztia” sarja. (A magyar demokrácia történetének „Orbán-Torgyán kormány” feliratú aranylapjáról idézünk.)

Nos, a légügyi dinasztiáknak ezennel végük. Lehet, hogy nem lenne végük, ha Hingyi Beatrix nem lett volna, de ő volt, ezért ők nincsenek.

Földet értünk.

Esetleg, ránk.

A Belügyminisztérium szerint négyszázezren voltak szombaton a kormánytámogató tüntetésen. A magunk részéről cseppet sem csodálkozunk a hatalom iránti szeretet eme tömeges megnyilvánulásán. A Vezér is szereti a hatalmat, miért ne szeretnék azt a hívei is?
A spontán kormánypárti szimpátiatüntetéseknek már csak ilyen tömeges a természete. Az úgy van, hogy a kormány teszi az ő dolgát, okozva ezzel számosaknak jelentős gyönyörűséget. Amikor aztán az egyéni alattvalói örömök összege eléri a kritikus tömeget, bekövetkezik a spontán szimpátia-robbanás. Azt mondja ilyenkor magában a spontán szimpátiatüntető: - Ha rám küldöd a rendőreidet, akkor is világgá kiáltom: Jó, hogy hatalmon vagy!
Van ezzel így az ember.
Vénségünk okán történelmi párhuzamok elevenülnek meg lelkünk vásznaján. Történt egyszer, hogy Fidel Castro – aki akkor már Kuba első számú vezetője volt, hála a győztesen megvívott forradalomnak és szabadságharcnak (ellenfél a nemzetközi imperializmus) – egy napsütéses reggelen kilépett szobájának erkélyére, mely erkély ( mit tesz Isten) Havanna főterére nézett, és látja ám, hogy egymilliónyi spontán szimpatizánsa verődött össze a téren és mindnyájukat az a vágy tölti el ezen a verőfényes reggelen, hogy szűnjön meg végre a globális finánctőke undorító színjátéka: a szabad választás. Mit tehetett mást Fidel - ez az egyébként elkötelezett demokrata -, mint hogy engedett a spontán kormánypárti tömegnyomásnak? És Kubában azóta jó.
A magunk részéről – be kell vallanunk – csak a média híradásain keresztül követtük a spontán szimpátiaeseményeket, de megható pillanatoknak így sem voltunk híján. Különösen azt tetszett, mikor egy kisebb (spontán) kórus a Kossuth-nótát énekelte, s a jobb szélen (nekünk, nézőknek jobb; értelemszerűen nekik, a résztvevőknek bal) álló idősebb hölgy H&M feliratú fehér szatyrát átölelve beledalolta a kamerába : Éljen a magyar szabadság! Éljen a nemzet!
Ilyen lehetett volna, ha – mondjuk – Nyikita Szergejevics Hruscsov egy Levi’s farmerben tart gyújtó hangú beszédet az amerikai imperializmus küszöbön álló vereségéről. Nos, Nyikita nem tett ilyet. Nem volt elég spontán.

 

Mottó: A hanyatló nyugati kapitalizmus a szakadék szélén tántorog, de mi egy lépéssel előtte járunk.

Hiába készült a mi Viktorunk az ő optimista lelkével napsütéses kormányzásra, cudar idők jönnek, látja már a váteszi nagy eszével és szól az ő népéhez intőleg jó előre. Figyelmeztetni annyi, mint felkészíteni (praemonitus,praemunitus), mondja a latin
 - Viharkabát kell! - ismételgeti váteszi hevülettel a mi miniszterelnökünk. A viharkabát lesz az következő hónapok söralátéte, mostantól egy darabig ezen nyugszik majd a kormányzati kommunikáció.
Ha az kell, hát az kell. Fogunk itt vitatkozni a kétharmados felhatalmazással? Még szerencse, hogy olyan jóban vagyunk a kínaiakkal, lesz honnan importálni. Ócóé. Gu-csi márkájú unortodox viharkabátok lesznek. Ezek onnan ismerszenek meg, hogy nem állják a vizet. Szemben a nyugaton gyártott hanyatló regenmantellel. De olyat csak euróért mérnek, nekünk meg az nincsen.
Az állampapírjainkkal meg kibélelhetjük a cipőnket, ha esetleg beázna (lásd: unortodox kínai dorcó). A maradékot meg a filmiparba fektetjük. Andy Vajna felhasználhatja a Végképp kitörölni című opuszához. Ebben Bruce Willis (magyar hangja Dörner György) alakítja Matolcsy Györgyöt, aki felveszi a küzdelmet az sunyin ránk rontó spekulánsokkal és győz. Az ádáz tusa közben némileg romba dől a magyar gazdaság, de akciófilmekben már csak ez a szokás. Legalább a nézők szórakozzanak jól! Hazánk népessége a romok alá szorult áldozatokat jeleníti majd meg a vásznon nagy átéléssel.
Olyan ismerős ez a sztori. Un-csi, ahogy kínai barátaink mondják.
 

Az összehúzott függönyök között szinte semmi sem szűrődött be a reggeli fényből a hálóba. A Vezető nyitott szemmel feküdt a sötétben. - Mint egy sírboltban - futott át az agyán, és megborzongott. Különös gondolat volt, hiszen mi sem állt távolabb a Vezetőtől - többnyire már magában is így nevezte magát - a transzcendens, misztikus gondolatoknál. Gyakorlatias elme volt. Átlagon fölüli, de gyakorlatias Persze, ez egy különleges reggel. Húsvét van, a feltámadás reggele. És ez a húsvét a Nemzet Feltámadását is elhozta az új Törvény által. Mégis meglepődött furcsa gondolatán. Megszokta a különleges alkalmakat, a rendkívüli pillanatokat. Soha, senki sem látta még elbátortalanodni, bármekkora volt is a tét, bármilyen sorsfordító is a helyzet. Hiszen egész szédítő pályafutása egy rendkívüli pillanatban elhangzott rendkívüli beszéddel kezdődött. És azóta sem remegett meg a hangja soha. És a lelke sem! Élvezte a kihívásokat - lassan már mást sem - és tudta, hogy a legjobbat hozzák ki belőle. Minél nagyobb a nyomás, annál keményebben, briliánsabban harcol. És ez a kemény, briliáns harc az ő leglényege, és – hitte – az élet leglényege is. – Harcolj! – mondta megtámadott alvezérének, mikor az tanácsért fordult hozzá, hogy mit tegyen. Az a sok ökör aki felgyűlt körülötte, aki élősködik rajta, fel sem fogta, milyen aforisztikus kinyilatkozást hallott. Harcolj! Ez az életmű mottója, ezzel kerül majd be a történelembe és ez lesz a sírfelirata.

Mikor idáig jutott gondolataiban, már a mosdóban járt. Észre sem vette, mikor kelt fel és indult el a reggeli hólyagürítésre. Amikor a sírfelirathoz ért az eszmefuttatás, megremegett az addig céltudatos folyadéksugár. Az előbb a sírkamra, most a sírfelirat, hát mi van vele? Persze, a  különleges reggel. A feltámadásé, a Nemzet Feltámadásáé a Törvény által. Az ő Törvénye által, mert az nem is kérdéses, hogy az ő rendkívüli képességeire és akaratára volt szükség, hogy megszülethessen. Rendkívülire, szinte emberfelettire! A keze már a mosdó kilincsén volt, hogy visszamenjen a hálóba, amikor hirtelen megállt. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy lásson és halljon, de őt ne lássák. Tudta, nem kell sokáig várnia, rövidesen jön a személyzet. Belépnek majd, ránéznek az ágyra és a Test nem lesz a helyén. A feltámadás reggelén, a Nemzeti Feltámadás reggelén az új szövetség megalkotójának teste nem lesz ott, ahol a természeti és az emberi törvények szerint lennie kellene.  Vajon megérzik-e a pillanat magasztos erejét? Vajon  átfut-e arcukon a nem evilági erő felismerésének félelme? Persze majd időben előjön és tréfával oldja a döbbent csendet. De akik átélték, nem felejtik többet el! És az ilyesmi elterjed! Nem lehet többé gátat vetni neki! Hiszen erről szól az egész húsvét!

Valóban nem kellett sokáig várnia. Jött az ügyeletes testőr és a Vezető Személye Körüli Államtitkár. Megálltak az üres ágy mellett, várakozva tekintettek a mosdó ajtajára, arcukon unalom ült. Percnyi néma várakozás után megszólalt az ügyeletes testőr.

-         -   Öregszik. Meg kellene nézetnie a prosztatáját. Reggelente nem lehet kivárni, hogy előmásszon a budiból.

Márciustizenöt akőszívűember. Ha eljő majd az új kor tímárpétere, egy pimasz, eredeti ifjú tehetség, és megrendezi az új kor egészségeserotikáját, és a mű netalántán rügyfakadáskor fog játszódni, akkor a zseniális, szállóigévé nemesült "gusztushúsz, kotmányunk ünnepe, birkaperkelt miegymás" aranyköpést nyugodtan helyettesítheti a fenti nyitómondat valamilyen szellemesebb változatával. Mióta az eszemet tudom, rendszerfüggetlenül, minden - kötözködők kíméljenek: lényegében minden! - márciusnak az ő idusán levetíti az inkriminált opuszt valamelyik országosan fogható televízió. Vagy kereskedelmi vagy közszolgálati, vagy napközben vagy este, de mindig.

Nomármost, Jókai jeles szerző volt, de hatalmas életművének színvonalát - a hatalmas életművek már csak ilyenek - igen erős szórás jellemzi. A kőszívű ember fiai, szerintem, messze nem tartozik eme életmű kiemelkedő darabjai közé.(Tessék csak felnőtt fejjel újraolvasni! Ne csak a gyereket kínozzuk vele!) Megkérdőjelezhetetlen helyét a kötelező olvasmányok között két dolognak köszönheti (ismételten csak szerintem): egyrészt a magyartanárok szellemi restségének ( gondolkozni nem kell, baj nem lehet belőle), másrészt, hogy nem nagyon van mire lecserélni. A '48-as forradalom egészét, előzményeit, az azt követő megtorlást megéneklő eposzokban, amit ráadásul egy kortárs, sőt egy aktív résztvevő írt, nem dúskálunk. Ami meg van - maga Jókai is produkált még néhányat: Forradalmi csataképek, Politikai divatok - azok közül még mindig a Kőszívű a legjobb. A legjobb, de nem nagyon jó. És erre jön még Várkonyi filmje.

Várkonyi Zoltán színészi, rendezői és színházigazgatói munkásságát nem ismerem, mivel életkoromból kifolyólag nem láttam sem őt, sem rendezését, és az általa vezetett színházban sem jártam. Beszélik, hogy mindezekben kiváló volt, és én hiszek a szóbeszédnek. De mint filmrendező ... Hát nem egy mérföldkő. Az általa produkált "nagyívű történelmi tabló" - a bennük felvonultatott színészóriások közreműködése ellenére - filmnek (még kalandfilmek is!)gyengécskék, látványnak szegényesek. Másról sem tesznek tanúbizonyságot, mint a jeles férfiú hatalmáról, befolyásáról és kapcsolati tőkéjéről. Hogy minden gagyiközeli produkció után újra és újra össze tudta gründolni azt a (hazai viszonylatban minden bizonnyal) rengeteg pénzt a következő "kötelezőolvasmány" kínos képregényesítésére.

Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a filmek gyorsan öregszenek és a mester produktumainak fiatalabbja is közelít az ötvenhez. Egy közepes regény gyenge adaptációjáról van tehát szó, ami fölött már az idő is eljárt. És mégis jön föl - mint egy audiovizuális böffentés - évről évre. Kinek, könyörgöm? Aki eddig nem látta, az vagy vak vagy külföldi.

Ennyi mondandónk van negyvennyolcról? Nemzeti - Bánk bán, TV - Kőszívű?

Pedig, akárhogy nézzük is, minden ellentmondása és vitatható részlete ellenére a magyar múlt legpozitívabb, legjelentősebb eseményéről van szó. Oké, ott volt mondjuk István is a kereszténységgel, de az nagyon régen volt. Azzal a társadalommal, azokkal a problémákkal, megoldásokkal és értékekkel nekünk már igen kevés érintkezési pontunk van. Negyvennyolc viszont nem volt olyan régen. (Ebből nem engedünk!) Jómagam két olyan felmenőmet is ismertem, aki a XIX. században született, tehát teoretice akár találkozhatott is Jókaival ,Görgeyvel, Kossuthtal.  Ez bizony a történelmi közelmúlt, ami igencsak hatással van a mára.

Létezik, hogy senki nem gondolt, alkotott erről színvonalasabbat, súlyosabbat, korszerűbbet az elmúlt 30-40 évben? Vagy esetleg mégis? Mindössze arról van szó, hogy a köz és kereskedelmi médiaszolgáink szellemi horizontja eddig terjed? Médiaelitünk utoljára az általánosban olvasott erről a jeles korszakról. Esetleg nem is csak erről? Esetleg akkor sem, csak producere volt az obligát olvasónaplónak?

Egyik lehetőség jobb, mint a másik! De ez legalább egy új kérdés. Mert azt, hogy akkor most ki a Jenő és ki az Ödön kicsit már unom.